„Hátha Önök is szeretni fogják…” – Szombathelyen játszott a Csík Zenekar

A végén pedig talán mindannyiunkban egy mondat motoszkált: vannak még igaz(i) értékeink. A Csík Zenekar ajándékozott meg bennünket – Ferenczi Györggyel, szaxofonnal, tiszta érzésekkel és létük teljes lényével.  

A meglepetések sora már akkor elkezdődött, amikor szembesültünk azzal a ténnyel, ez bizony nem a megszokott táncolós, „ugrabugrálós” koncert lesz. A székek szépen sorba rendezve álltak, kissé színházias érzést keltettek a kamaratermi oldalfüggönyök. Mindezek mellett az életkori sajátosságok is szemet szúrtak. A nyugdíjas éveiket aktívan – lásd Csík koncerttel – töltő idős házaspárok mellett féktelenül táncolni próbálgató pár éves csemeték szórakoztak, ismerkedtek a magyar népzene gyöngyszemeivel.

Csík János és zenekara a maga egyszerűségével (és nagyszerűségével) lépett a színpadra, hogy egy röpke üdvözlő szöveg után azonnal átadhassák magukat a teljes átélésnek, magukkal invitálva bennünket is, a közönséget eme érzések felé.

A kezdő nóta Kalotaszegről, Erdélyből szólott, melyben a szerelem és lakodalom íze keveredett, majd a Vas megyei népdal „Röpülj fecském”, és régi lakodalmi csárdás Szombathelyről –el folytatódott. A Be sok eső, be sok sár 2004-ben megjelent nagylemez címadó dala csendült fel, amely egy régi Erdélyi férfi táncot hivatott felidézni. A szerteágazó repertoárnak köszönhetően Máytusföld tájaira kalauzoltak bennünket, az „Árgyélus kismadárral” (2008), melyben Majorosi Marianna énekhangjának köszönhetően tökéletesen felidéződött bennünk a lányok gyertyás tánca. A

felvidék után jócskán kelet felé vettük az irányt, Gyimesbe, s a nóta, melyet hangszereiken megszólaltattak kicsit másképpen szólott, mint akkoriban. Egy tökéletesen jóindulatú ízlésficam következtében Markó Péter jóvoltából hallhattuk, milyen is, amikor a népzene hangzásvilága a szaxofonéval ötvöződik. A kellően megalapozott hangulat tanúbizonysága a tapsvihar volt, melyet a Csík serényen gyűjtött be. Nem volt megállás, a gátlástalanság folytatódott két a Kispál és a Borz által ismert nótával, a „De szeretnékkel” és a „Csillag vagy fecskével”, majd a Qumiby által jól ismert „Most múlik ponotsan” c. szám ellen követtek el merényletet. A hangulat felrobbant. Már csak azért is, mert a színpadon egyszer csak felbukkant Ferenczi György, természetesen szájharmonikája társaságában. A kérdés már csak az volt, lehet ezt még fokozni?

Akik ott voltak, tudják, hogy igen. A blues nagymestere igazi virtuóz módjára játszott, majd becsatlakozott mellé a népi motívum is. Hirtelen egy érzés száguldott át rajtunk: világzene. Kétségtelen a zenei sokszínűségről tettek tanúbizonyságot a szerény vigécek, s az estnek még korántsem volt vége. A kalotaszegi muzsika szólott messze szállóan a térben, miközben még az „Életemben csak egyszer voltam boldog” nóta hatása alól próbáltunk felalélni, hogy aztán egy 1951-ből való ajándékkal örvendeztessen meg bennünket maga Csík János. Az igazi víg pásztornótát óriási tapssal jutalmazta a közönség, aki hálás volt minden egyes taktusért. S ha mindez még nem lett volna elég a nagyérdeműnek, amit kötve hiszek, Ferenczi György hegedűt ragadott. A hangszer pedig legalább olyan élettel teli volt, mint ő maga, ez bizonyították a vonó szakadt húrjai is. Az igazi felelgetős után búcsúzóul közösen fakadtak dalra, hogy a nagyérdemű az érzelmi skálán táncolva érezhesse magát először az égieknél, majd a földön.  

A szombat este a tiszta érzésekről  és érzelmekről szólt, a magyar népzenéről, arról, hogy egyszer fájdalmasan gyűlöltük a világot, majd szerettük, hogy egy igazán jót mulattunk, hol lakodalomban, hol pedig a kocsmában. Együtt vigadtunk és sírtunk ha kellett a hegedű jajszavára vagy éppen a cimbalom szomorú dalára.

Azok, akik a nagyszerű  este után még nem voltak hajlandóak nyugovóra térni, őket a Boglya zenekar várta táncházzal, a Csík zenekar pedig közönség találkozóval. Az élmény pedig határtalanul bennünk maradt.