A legnagyobb katarzis, hogy sorstalan emberek sorsra lelnek – interjú Kelemen Zoltánnal

Elsősorban te színész vagy. Egy idő után megérik az ember arra, hogy saját maga is darabot rendezzen, átüljön a rendezői székbe?

Nagyon sok kollégámnak eljön az a pillanat, amikor úgy érzi, ezen a fronton is meg kell mutatkoznia. Én nem ezért rendezek. Elsődleges szándékom az, hogy ezzel a darabbal foglalkozzam, valamint azokkal a színészekkel, akik szerepelnek benne. Ez nekem nagyon nagy öröm, hogy pont velük tudok dolgozni. Nincsenek a jövőbe nézve sem hosszú távú rendezői ambícióim. Ha foglalkoztat egy mű, egy téma, egy gondolat, akkor rendezek, de nem azért mert a színészi munka már nem elégít ki. Nem jött el a pillanat, amikor én úgy éreztem, hogy nekem rendeznem kell. Nekem ezzel az előadással misszióm van, és olyan erősen hiszek benne, ami nagyon ritka az ember életében. Hihetetlenül tiszta, és a legfélelmetesebb, hogy nincsenek az embernek magával kapcsolatban kérdései. Tudja, hogy érvényes az, amit csinál. Tavaly volt még ilyen érzésem, ez a március 15-i műsorral kapcsolatban volt. Természetesen itt másban hiszek, mint akkor, de az a fajta erős hit, az mind a kettőhöz köthető.

Hogyan kerültél konkrétan kapcsolatba a rendezett művel?

2006-ban olvastam először, az egyik drámaíró portálon leltem rá és teljesen beleszerettem. Nekem már akkor megvolt egy elképzelésem a dramaturgiájával kapcsolatban, amikor olvastam. Tudni kell, ez azonban még a győri éveimhez kapcsolódik. Volt egy egyetemi színkör, amit én vezettem, és őszintén szólva, nekik kerestem darabot, akkor bukkantam rá. Ehhez hozzá tartozik, hogy az alapelvem az az volt, hogy kortárs darabokkal foglalkozzunk. Ennek praktikus okai voltak, hiszen olyan darabok voltak ezek, amelyek sokkal közelebb álltak az ő hétköznapi életükhöz, filozófiájukhoz. Az pedig nagyon fontos egy darabnál, hogy a sajátjuknak érezzék a produkciót. Akkor ismerkedtem meg ezzel a művel. Több szerző darabját olvastam, de ez volt az, ami tökéletesnek tűnt. Már akkor elkezdtem kísérletezni, foglalkozni a kivitelezéssel, de aztán az élet úgy hozta, hogy ide szerződtem. Tehát a szövegkönyv, úgymond költözött velem ide Szombathelyre.

Milyen érzés volt visszatérni Szombathelyre? Merted-e valaha gondolni, hogy egyszer még a szülővárosodban fogsz játszani?

Nem mertem, bevallom. Nagyon nagy érzés volt, és álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer egyáltalán erre kapok majd lehetőséget. Magamban egyszer megfogalmaztam, amikor hallottam a színház alapítási tervekről, hogy nem lesz semmi baj. Szoktattam magam a gondolathoz, hogy ne fájjon annyira a tény, hogy úgy se hívnak. Gyűrjem le, és méltósággal szurkoljak, ha megalakul a színház és engem nem hívnak. Éppen ezért volt óriási dolog, hogy lehetőséget kaptam. Általában mindig felkészülök a legrosszabbra, és így várom ki az események, történések végét. Úgy érzem, olyan nagyot nem hibáztam a hozzáállásommal, a munkámban, az emberi kapcsolataimban, hiszen olyan szép dolgokat kapok vissza, amit én érzek legbelül. 

Mi volt az első  gondolatod, érzésed, amikor megtudtad, hogy ide jöhetsz játszani?

Nem nagyon hittem el magát a tényt először. Örömben ugrálni lett volna kedvem, de volt bennem egy kettős érzés is. Nyilván kimondhatatlanul örültem a dolognak, viszont van benne egy érzés, még pedig hogy nagyon nehezen váltok, nem szeretem a változásokat. Nagyon ragaszkodó típus vagyok, és nehezen hagyok ott, el dolgokat. Ezek után a gondolatok és érzések után pedig a kétségbeesés kerített hatalmába, éppen az előbb említettek miatt, hiszen Győrben mindent fel kellett adnom. Azon töprengetem, egyáltalán ezt, hogy lehet kivitelezni, hogy lehet váltani. Ráadásul az ottani színház felé nekem már voltak ígéreteim, és ez kölcsönös volt. Persze volt magánéleti és színházbeli vonulat is, úgy hogy a döntés korántsem volt egyszerű. Két hét gondolkodási idő után mégis úgy döntöttem, hogy ez olyannyira csábító ajánlat, hogy meg kell oldanom a kialakult helyzetet. Színházi vonalon megoldottam, a magánéleti vonal pedig úgy látszik, véráldozatot követelt – az meg fogalmazzunk úgy, ezáltal magától megoldódott.

Győrből eljöttél te is és a darab is, miért került itt elő? 

A tavalyi évad végén volt egy fellelkesült állapotom, ami persze a színházalapításnak volt köszönhető, valamint az első évad pozitív hatásának. Mindez pedig eszembe juttatta, hogy itt van ez a mű és újra foglalkozni kéne vele. Ez odáig jutott, hogy felvetettem a kollégáknak az ötletet – akik egyébként most játszanak benne –, hogy mi lenne, ha megpróbálkoznánk vele. Olyan erős hatás kerített hatalmába, hogy szinte elsőre beugrottak a figurák a színésztársaim közül, és hála égnek ők is nagyon lelkesen fogadták. Tudva, hogy a színészek igent mondtak, földobtam ezt a labdát a vezetőségnek is, akik nem zárkóztak el, és áldásukat adták rá. Aztán elindultak az események. Bár hozzá kell tenni, a költözés igen csak hátráltatott bennünket, így a premier is jó pár hónappal kitolódott.

Ez ennyire egyszerűen működik? Ha valaki rendezni akar, egyeztet a vezetőséggel és már mehetnek is a dolgok?

Ez azért természetesen nem ilyen egyszerű, de tény és való, hogy minden nemű kezdeményezést megpróbálnak maximálisan pozitívan kezelni. Legjobb példa erre, Czukor Balázs Öt az egyben című produkciója, vagy említhetném éppen Szabados Misit, aki szintén rendezett már, és hát itt vagyok én is. Ez nem egy rossz arány.

Eleve már az is egy nagy támogatás, hogy senki sem gátol bennünket. Az már persze egy másik kérdés, hogy ez önmagában egy partizánakció marad-e, vagy a színház kereteibe ez hosszabb távon is belefér majd. Persze nem csak elvi támogatásról van szó, nyilván az infrastruktúrát is biztosítják, vagyis teremhasználatot és mindent, ami ezzel együtt jár.

Mikor kezdődött el a tényleges munka, a próbák?

Ez a világ legfurcsább és legszaggatottabb próbafolyamata volt. A tavalyi évad legvégén derült ki, hogy játszhatjuk ezt az előadást, ez május legvégén volt. Olyannyira meg akartam mutatni a színészeknek a darabot, és olyannyira szerettem volna az elképzeléseimről beszélni, hogy május legvégén már volt egy olvasópróba. Ezt követően két napig elemeztünk, majd elbúcsúztunk egymástól és mindenki elment nyári szünetre, úgy, hogy nem tudtuk, mikor tudunk újra nekilátni a munkának.

Akkor már sejteni lehetett, hogy költözés lesz a színházból, de azt nem, hogy mikor. Rengeteg időpont felmerült, de közben persze nem akartam, hogy álljon a darab, így találtam egy két-három hetet, ami mindenkinek megfelelt, és munkához láttunk, úgy, hogy ismét nem tudtuk, mi lesz a sorsunk. Már a rendelkező próbákon voltunk túl, és megint minden félbe szakadt, hiszen kiderült, hogy itt, a Hemóban nem tudjuk bemutatni, az új helyen (MMIK) pedig egyelőre minden bizonytalan, így egyfajta vákuum keletkezett. A tényleges költözés pedig februárban jött el. A teremegyeztetések után sikerült egyezségre jutni, majd március végére kialakult egy körülbelüli beosztás, amikor már nagyjából előre lehetett látni a helyszíneket és a próbaidőszakokat az MMIK-ban.

Tulajdonképpen ennek is köszönhető, hogy a bemutató most, májusra csúszott ki, hiszen az előzetes tervek nem ezek voltak, és így csak a közönség nagyon kis szegmensének tudjuk bemutatni az előadást. Azt sem tudjuk, a jövő évad hogy alakul majd, de én nagyon szeretném, ha azért egy olyan 10-20 közötti előadásszámot megélne. Igyekszem pozitívan hozzáállni a dolgokhoz, talán a nehéz sors szép jövőt sejtet.  
 

Mennyire gátolta a próbafolyamatokat a költözés?

Nagyon. Sok mindenre kihatással volt. Nagyon nehéz körülmények között dolgoztunk most. Egy nyolcvan négyzetméteres szobában voltunk, ahol még szellőztetni sem lehetett, neonvilágítás van, ami tudjuk, hogy nem éppen előnyös. Őszintén szólva utoljára amatőr mozgalomban dolgoztam ilyen körülmények közt, és ez idáig számomra egy hivatásos színháznál ez elképzelhetetlennek bizonyult. Ez csak a történet egyik oldala, hiszen bosszantó az a folyamatos bizonytalanság is, ami tart a színház körül, minden féle irányból. Ez lelkileg és fizikailag is megterhelő. Nem csak a konkrét munkára van kihatással, hanem nyilván a társulat épülésére, a társulat társulattá formálására is. Meggyőződésem, hogy emiatt nem sikerült ez idáig ennek kialakulnia teljes mértékben. Persze ez mindenkire más hatással van, egyeseket ideig-óráig érdekel, másokra viszont teljes mértékben hatással van, az élet minden területén érzékelteti hatását.

A premieren itt lesz Háy János is, de milyen volt az első „találkozásod” a műveivel, mi fogott meg benne?

Igen, Itt lesz a szerző. Kicsit tartok is tőle, nyilván mindenki izgul ilyenkor. Élő szerző, ráadásul hozzá is nyúltam a műhöz. Minden kortárs szerző  elképesztő módon tud harcolni minden mondatért, ami valamilyen szinten érthető is. Viszont bennem van a bizonyítási vágy is, az a fajta tisztelet, amit én érzek a művön keresztül iránta, és remélem, ezt ő is átérzi majd.

Egyszer nagyon-nagyon régen egy rendezvényen olvastam fel a verseiből, ott találkoztam vele először a kilencvenes évek elején. Olvastam a Gyerek c. regényét, a Bogyósgyümölcskertész fiát, a színdarabok közül viszont ez volt az első, amivel találkoztam. Hosszan tudnék beszélni arról, hogy miért fogott meg.

Elsősorban az a mindennemű, empatikus ítélkezés nélküli humánum, ami jelen van a figurák által, az a fajta borzalmak melletti melegség, ami mégis csak áthatja a darabot. Az empátia, ahogy kezeli a hőseit nagyon meghatározó. A leghétköznapibb embereknek az egyszerű sorsán vagy sorstalanságán keresztül valahogy mégis csak görög drámai minőségek rajzolódnak ki és tulajdonképpen ezáltal a legmélyebb filozófiák találkoznak a legegyszerűbb, legsnasszabb, a legszánalmasabb emberi sorsokkal. Ez az a kettős hatás, ami maximálisan áthatja a darabot és engem is magával ragad. Hihetetlen hatással tud lenni a nézőre, olvasóra. Kétségkívül egy összetett mű, még ha elsőre egyszerűnek is tűnik, de ha jobban átgondolod, végképp el tudsz benne veszni, mert annyi minden megtalálható benne, és pontosan ez a rengeteg stílus, irányzat, filozófia, kettősség tökéletesen megfér egymás mellett. Talán nem túlzás azt állítani, az a legnagyobb katarzis, hogy sorstalan emberek sorsra lelnek.

Az elmondottak alapján melyik korosztálynak ajánlanád?

Mindenképpen 16 éven felülieknek, több dolog miatt is. Egyrészt verbális vulgaritás előfordul benne, amivel egyébként olyan gyönyörűen dolgozik Háy János, ezzel a szubkulturális nyelvezettel, hogy garantáltan észre sem veszi a néző, nem erre koncentrál, nem rí ki a szövegből. Mondhatni szerves része, de azért mégis én azt vettem észre, hogy a vidéki városokban a színházba járó közönségnek van egyfajta érzékenysége erre a témára – ami lehet, hogy nem is valódi érzékenység. Számba kell venni minden ilyet, azért, hogy ne lehessen belekötni.

Úgy érzem, szellemileg sem feltétlen kell, hogy tizenhat év alatt megnézzék. Onnantól kezdve viszont azt gondolom, és ezt őszintén mondom, hogy a legszélesebb társadalmi rétegnek, nemi eloszlás, életkor szerint megosztottság nélkül mindenki megtekintheti.